A társalgás rendkívül fontos. Hiszen ha valakinek el kell mondani valamit, akkor nem a nyelvkönyv 5. leckéjét fogom fújni neki, hanem azt, hogy kérek egy pohár vizet.
S a legtöbb nyelvtanuló számára a legfontosabb a társalgás.
Amikor Olaszországban jártam, szinte mindent értettem az angollal. Még a vicceken is együtt nevettem a többiekkel, mindenki megdöbbenésére, hiszen nem beszéltem a nyelvet.
Aztán, amikor beszélgettem valakivel, pár mondat után felkiáltott: hiszen én nem is tudok olaszul!
És beismertem, hogy ez így van.
A tanulság?
Először is az, hogy nagyon hamar, könnyen elsajátítható minden nyelven a: Hova megy? Meddig marad? Hol lakik? Mit látott eddig? stb. szintű alapkifejezés. Hiszen ezeket hallja, válaszolja az ember a legtöbbet.
És aki utazni akar, annak valóban elegendő az alap társalgási szint. Nem kell neki bonyolult nyelvtani szabályokat tanulni.
De azután?
Amikor tartalmi választ akarok adni, meg akarom fogalmazni a mondandómat, már nehéz helyzetbe kerülök. Pár dolgot tartsunk észben.
1. Van, akinek magyarul is nehezére esik a beszéd, a társalgás.
2. Azokat a kifejezéseket, amelyeket magyarul nem használ valaki. Idegen nyelven sem fogja.
Hiába kezd el valaki egy szituációs kártyával dolgozni, ha a szavak felét nem ismeri. Azzal nem gyakorolja a nyelvet, hanem már nyelvtudással kellett volna születnie, hogy el is tudja mondani A vagy B szövegét. És ha a tanár megmondja neki ezt vagy azt a szót, mivel a feje nem káptalan, ezeket tömegével nem tudja megjegyezni.
3. Aztán vannak idegen nyelven remekül beszélő tanárok, akik vágják a mondatot, amit nekem ki kellene nyögni, de ettől a hallgató még nem fogja tudni, csak a tanár csillogtatja a tudását.
4. Mondjunk mindent idegen nyelven? Meg se szólaljunk magyarul? Azt eredményezi, hogy ugyanazokat a kifejezéseket fogja használni a diák, amelyeket már eddig is tudott, nehogy hibázzon, hogy biztos legyen a dolgában, ne égjen le. Megint csak a tanár beszél, holott a cél, hogy a diák beszéljen!
5. A tanár ne javítson semmit, hagyja, hogy a diák beszéljen, az sem baj, ha sok hibát vét, csak mondjon valamit. Igen- számtalan ilyen esetet láttam- utána más soha nem lehetett a diákot leszoktatni a rögzült hibákról, ha mondjuk vizsgára akart menni később.
A beszéd más anyanyelven és más azon a nyelven, amit most tanulok. Az előbbi természetes, már gyerekkorban elsajátítottuk, spontán, míg az idegen nyelvet meg kell tanulni. Ne higgye hát senki, hogy bármilyen szituációban, léggömbön leereszkedve majd jönnek olyan szavak és kifejezések, amelyeket eddig sosem használt!
Vegyük sorra még egyszer!
1-2. Szituációs kártya. Nagyon jó módszer. Mert segít abban is, hogyha pl. valakinek magyarul sincs ötlete, hogy adott helyzetben mit mondjon, az segítséget kap. Olyan kifejezéseket használ, amelyeket meg kell fogalmaznia. Ha párosan tanulnak, akkor szépen felkészülnek erre. (Van, ahol a nyelvvizsgán is ez a követelmény, hogy ketten beszélgessenek). Szépen keresse ki a szavakat, gyűjtse a mondandóját, szedje össze, ha így nem tudja kifejezni a gondolatot, fejezze ki úgy, ahogy neki könnyebb. Ha már mindketten felkészültek, akkor előadják.
Ha csak egy tanuló van, ugyanezt a felkészülést végezze el először, és utána beszélgessen a tanárral.
Amit maga keres ki, szed össze, mindig jobban megmarad, mint az, amit egyszer hall a tanártól- csak hogy megoldjuk a feladatot- és utána már nem emlékszik rá.
Nem lehet spontán beszélgetni úgy, hogy a nyelvtudás nem napra kész. Az csak az anyanyelven megy.
3. Ne a tanár beszéljen. Mindig a diák dolgozik, ő beszél, ő keresi össze a szavakat, kifejezéseket, és ha csoport van, akkor mindenki egyaránt elmondja a dolgait, nem csak egy ember, mert mindenki azért jött, hogy ő maga tanuljon, tudjon, beszéljen.
4. A társalgás az a terület, amikor a legtöbb dolgot idegen nyelven mondunk. De magyarázni egy kifejezést, egy szociális különbséget -szerintem- jobb magyarul. A hallgató ugyanis elfárad. Nem tud mindent követni. Olykor több órát is. A szakkifejezések arra ösztönzik, hogy kikapcsoljon, és aztán már lankad a figyelme.
5. Javítani, segíteni pedig kell. Nem minden szó után, és nem minden apróságot. Vannak azonban rossz beszédfordulatok, típushibák, amelyeket a tanuló rendszeresen elkövet. A társalgás végén ezeket szépen csokorba szedjük, és elmondjuk. Ha legközelebb megint ugyanazt a hibát elköveti, már elég csak egy rosszalló mozdulat a részemről, és figyel rá.
Végezetül: mindig aktualizálni, személyre szabottan kell a tananyagot venni. Attól a perctől kezdve, hogy a személyi adatokat megtanuljuk, mindenki máris fogalmazza meg, amit saját magáról el tud mondani. Nem Maria Gomez az, akiről majd beszélnie kell, hanem saját magáról.
És így van ez az iskolai oktatásban is. Újabban azt tapasztalom, hogy vannak iskolák, ahol nem is beszélnek a diákok, csak leckét fújnak!
Farkas L Rozália